AoiAnime
Hikari
Értékelés: 8
___________________________

A K-ON! története négy középiskolás lány körül forog, akik az iskolai könnyűzenei klub tagjaként rockegyüttest alapítanak.

A történet kezdetén Hirasawa Yui frissen kezdi a középiskolát, és mindenképpen szeretne csatlakozni valamelyik iskolai klubhoz, de fogalma sincs, mi lenne az, ami érdekelné. A faliújságon nézelődve veszi észre, hogy a könnyűzenei klub tagokat keres. Bár a kissé ügyetlen Yui az óvodai zenefoglalkozáson kívül soha nem játszott hangszeren, jelentkezik a klubba, ahol megismeri a többi tagot: az energikus Tainaka Ritsu (dob), és gyerekkori barátja, Akiyama Mio (basszusgitár) korábban egy koncertélmény hatására léptek a klubba, majd csatlakozott hozzájuk a kedves Kotobuki Tsumugi is, mint billentyűs. Már csak egy gitáros hiányzik az együttesből. És mint kiderül, a klub épp a feloszlatás előtt áll, ugyanis nincs meg a minimális négy tag, így a többiek megváltóként fogadják Yuit, aki megmentheti a klubot. Annak ellenére, hogy még életében nem tartott a kezében gitárt. Dehát mindenki elkezdte valahol, a lényeg a kitartás és a szórakozás, a cél pedig a híres Budokan stadion, vagy legalábbis jól szerepelni az iskolai fellépésen.

Az anime a klub életét és a lányok hétköznapjait kíséri végig, tele aranyos és humoros szituációkkal. A K-ON! eredetileg négykockás mangaként kezdte pályafutását, és ennek megfelelően az animében sincs mélyebb történet, inkább egy-egy hétköznapi eseményt mutat be a lányok életéből, legyen szó gitárvásárlásról, új iskolaév kezdetéről, vagy iskolai fellépésről. Az együttes idővel egyre ügyesebb lesz, a lányok pedig egyre jobban összebarátkoznak. És bár gyakorlás helyett sokszor teáznak és süteményt esznek, a lényeg, hogy mindig jól szórakoznak.
A részek során később további szereplőket is megismerünk, akik tovább színesítik a cselekményt. Például a titkolt múlttal rendelkező Sawako tanárnő, vagy Yui kishúga, Ui, aki azonban sokkal felnőttebbnek bizonyul nála, majd a később a klubhoz csatlakozó Azusa, aki az együttes második gitárosa lesz, és mellesleg aranyossága miatt a többiek sosem hagyják békén.
Természetesen a zene is fontos elem az animében, a gyakorlások és fellépések során hallhatunk néhány kellemes számot a lányoktól, az opening és ending dalok pedig egyaránt a top 5-ben szerepeltek az Oricon japán zenei toplistán. Pozitívumként említhető, hogy a hangszerek tényleg igaziak, valóban létező márkák és típusok, és nem kitalált, vagy szándékosan elferdített nevek állnak rajtuk.

A K-ON! tehát a tipikus "aranyos lányok aranyos dolgokat csinálnak"-anime, tagadhatatlanul elsősorban az otakuk számára, ami talán nem a legegyedibb karakterekkel és történettel rendelkezik, és vannak kisebb hibái is (például számomra Sawako-sensei és a cosplay-mániája kissé túl sok volt a jóból), de bárkinek vidám kikapcsolódás lehet, aki kedveli a vicces és aranyos történeteket.

Nekoblog
Neko
10
_________________________

A cím a keiongaku szóból származik, ami nagyjából pop zenét jelent magyarul. A történet egy középiskolai könnyűzenei klub ügyes-bajos dolgait mutatja be.
A fő-főszereplő Hirasawa Yui, a gitáros, aki félelmetesen hasonlít Osakára. Persze olyan magasságokba (mélységekbe?) nehéz felérni, de Yui-chan jó úton halad.
Tainaka Ritsu, alias Ricchan a klub dobosa. Külsőleg és viselkedésben is eléggé hasonlít Yuira, de amíg Yui tényleg hibbant, addig Ritsu csak simán hiperaktív.
Akiyama Mio, basszusgitár. Ennek megfelelően külsőre egy vagány csaj, valójában szinte mindentől megijed. Ritsu állandó piszkálódásának alanya.
Kotobuki Tsumugi, alias Mugi-chan a billentyűs. Szerény, kedves lány, akinek a szülei baromi gazdagok. A “honnan van pénz mindenre” tényező kihúzva.
Mellékszereplőknek ott van Ui, Yui huga, aki növérének tökéletes ellentéte. Nodoka-chan, Yui gyerekkori barátja, aki jelenleg az iskolai diáktanácsának tagja. Protekció powa. Sawa-chan, az iskola egykori tanulója, ma tanára, egyben a könnyűzenei klub tanácsadója. Heavy metalban és szexi cosplayekben utazik. Végül itt van Nakao Azusa, aki később csatlakozik a klubhoz, és egy gitárzseni.

A zenéről már volt szó, de az animáció is említést érdemel. Többször leírtam már, hogy szeretem, ha az animáció a célnak megfelelő. Jelen esetben erről van szó. Egyszerű mégis szép, de leginkább vicces.
Első ránézésre is látszik a “kawaii-faktor”, vagyis az, hogy a szereplők fiatalabbnak és ezért aranyosabbnak néznek ki, mint amilyen a koruknak valójában megfelelne. Én nem nagyon szeretem ezt a japán kawaii-ságot, de jelen esetben egyértelmű, hogy a mű veszítene a viccességéből, ha ez nem lenne jelen.

Zseniális poénokból tehát nincs hiány, legyen az helyzetkomikum, képi poén vagy egyszerűen a történet folyása. A tapasztaltabb felhasználók néhány igazán találó paródiát is kiszúrhatnak.
Akik szeretik a mókás történeteket az iskolai élet műfajából, semmikép se hagyják ki ezt az animét! Nálam 10/10.

Kayama Anime Blogja
Kayama
5 (az ötből)
__________________________

Véget ért a tavaszi szezon kétségkívül legaranyosabb sorozata. Lássuk:

Igaz, hogy már a 12. részben lezárult a tulajdonképpeni történet, azért megvártam a specialt is, hátha elkápráztatnak még valamivel a készítők. Ha ez nem is történt meg, a korábban megszokott színvonalat hozza a plussz epizód is.
Animénk főszereplői egy középiskolai könnyűzenei klub tagjai, akiknek az együttesük megalakulásától az első helyi sikerekig követhetjük nyomon a mindennapi életét.
A két gyerekkori barátnő, Tainaka Ritsu és Akiyama Mio régi álmukat szeretnék megvalósítani, nevezetesen, hogy egy együttesben zenélhessenek. Ritsu dobolni, Mio pedig basszusgitározni tud, tehát az alapok már megvannak a jó kezdéshez.
Itt azonban kissé megakadnak a dolgok, ugyanis további érdeklődők híján már nemcsak álmaik magvalósulása, hanem az eddig mindössze két tagot számláló klub léte is veszélybe kerül.
Mivel az általuk használt terem más csoportoknak is jól jönne, Ritsu és Mio gondban vannak, hiszen a létszámot sürgősen legalább négy főre fel kéne tornászniuk.
Áldásként éri őket a hír, amikor megjelenik egy szőke lány, bizonyos Kotobuki Tsumugi (aki egyébként eredetileg a kórusba akar belépni), és látva a vidámnak ígérkező társaságot kinyilvánítja, hogy szeretne csatlakozni hozzájuk.
Mugi-chan korábbi zongorás képzettsége révén a billentyűkkel áll szoros kapcsolatban. Egyébként irtózatosan gazdag és befolyásos családból származik, úgyhogy szegénynek nem is lehet más a sorsa, minthogy a “gazdag szőke lány” némileg beskatulyázó – olykor vicces – szerepét játssza a sztoriban.
Három azonban még nem négy, a zenetanár, Sawako “Sawachan” sensei által megadott határidő vészesen közeleg. A lányokra némiképp ösztönzőleg hat, hogy már csak egyvalakit kell találniuk lelkük boldogságához, aki remélhetőleg még gitározni is tud. Itt kerül a képbe központi karakterünk, Hirasawa Yui, aki ugyan az égvilágon semmilyen hangszeren nem játszik és mellesleg egy kissé együgyű is, de egy homályos óvodai emlékből kiindulva optimistán áll a dologhoz és kitölti a jelentkezési lapot.
A szomorú igazság azonban nem maradhat sokáig titokban a lelkes hármas előtt: Yui hamar bevallja, hogy mivel tök alkalmatlan, nem is akar csatlakozni, felejtsék őt el. A többieket azonban nem olyan fából faragták, hogy ne harcolnának körmük szakadtáig klubjuk létezéséért. Némi sütivel és teával maradásra bírják a lányt és végül meggyőző erőfeszítéseiket siker koronázza: Yui marad.
Innentől már szinte sima az ügy, de azért a sikerig tartó út meglehetősen rögös. Amellett, hogy Yuinak meg kell tanulnia gitározni és mellette még énekelni is, az együttesnek össze kell kovácsolódnia, hogy minőségi koncerteket adhassanak. Kifejezetten pozitívumnak tekintem, hogy az elején még azt érezni, hogy Yuit tényleg jobbára csak kényszerből viselik el a többiek, ám az idő haladtával kiderül, hogy több közös van bennük mint gondolnák és a barátságuk kialakulásával párhuzamosan teljes értékű tagként kezdenek a lányra tekinteni – a szokásos hülyeségei felett szemet hunyva.

Ha már a szereplőknél tartunk, meg kell említenünk a mindössze a 8. résztől megjelenő Azusát (aka. Azu-nyan) is, aki elég későn csatlakozik a csapathoz és létjogosultsága igazából csak az általa képviselt kawaii-faktorban rejlik.

A kalandos módon összeállt zenekar induláskor nem kisebb célt tűzött ki magának, hogy ha majd már igazi profik lesznek, egyszer a Budokanban (egy méretes tokiói stadion) tartanak egy óriási és természetesen borzasztóan sikeres koncertet az éljenző rajongók ezrei előtt.
Annyira azért megmarad az anime a realitás talaján, hogy ez leginkább csak álom marad, mert az idő rövidsége miatt lényegében csak az iskolai fesztiválokon elért – egyébként vitathatatlan – sikerekről szól a mese.
A sorozat kidolgozottságára nem sok tekintetben lehet panasz, a hozzáértők szerint a készítők ügyeltek minden részletre; a szereplők úgy mozognak, zenélnek, ahogy a valóságban is szokás, az általuk használt hangszerek pedig szintén létező modellekről lettek mintázva.

A látvány szépre sikerült, bár helyenként talán egy kicsit egyszerűnek hat, szerintem tökéletesen illeszkedik az anime hangulatához. Komolyabb hiba nekem mindössze a 12. részben tűnt fel, ahol néhány jelenetben zavaróan ronda volt a rajzolás, pontosabban az ott látható fejábrázolás a 20- évvel ezelőtti Mézga családot idézte, ami nem feltétlenül illik ebbe a környezetbe:
Na mindegy, ez végül is nem olyan gáz, meg oldalról amúgy sem könnyű animeszereplőt mutatni pláne mozgás közben, de akkor sem előnyös ez a szög.

Zeneközpontú animéről lévén szó, essen pár szó a muzsikáról is. Az opening és az ending tetszetősek, különösebben az utóbbi, amit én a közelmúlt legjobbjai közé sorolok. Az énekelt betétdalok ezzel szemben viszont – hogy úgy mondjam – nem túl változatosak, a lányok leggyakrabban a Fuwafuwa Time című számot adják elő, ami a maga nemében még nem lenne baj, mert jó kis dallamos cucc, de hogy ebben gyakorlatilag ki is merüljön a repertoárjuk, az azért durva.
Bevallom én úgy képzeltem, hogy az utolsó részben minimum az openinget fogják játszani, ehhez képest ott is a már unalomig ismert Fuwafuwa szólt. Tiszta szerencse, hogy azt kivételesen Yui énekelte, mert a korábbi stílusban már – megkockáztatom – tényleg unalmas lett volna. Erre azért többet kellett volna áldozni.
Szeretni szoktam azt is, ha az anime levezető képsorai alatt az opening megy valami kis plussz infóval, hát erről sajnos szintén le kellett mondanom, mert a normál ending zárja az összes epizódot, nincs semmiféle többlettartalom. Az Azu-nyanos OP pedig megint csak  eléggé fail lett.
A szinkron viszont tetszett, aranyos lányok aranyos hangon aranyos szöveget mondanak és énekelnek. No problem. 

Külön kiemelendő pozitívumok:

1.) Ui. Yuinak és húgának, Uinak a viszonya szerintem a legjobban ábrázolt dolgok egyike. Szerintem állati aranyos, ahogy felcserélt szerepet játszanak – a végén szó szerint is, de konkrétan itt arra gondolok, hogy Ui a gondoskodóbb, nővére pedig a rászorulóbb. A legjobb jelenetük szvsz, mikor egy téli reggelen megosztják egymással a hiányzó sálat/kesztyűt és később ajándékozáskor is teljesen természetes, hogy egymásra gondolnak a meglepetés kiválasztásakor.

2.) Sawachan-sensei: a másik karakter aki szintén hozzáadta a magáét a történethez. Nem elég, hogy Ritsuék hosszas könyörgésére elvállalta a klubfelelős tanár szerepét, kiderül, hogy korábban maga is tag volt. Igaz, kicsit más stílusban, de ő is ott zenélt pár évvel korábban a “világot jelentő deszkákon”. A vele kapcsolatos kedvenc jelenetem, amikor a már említett tény kiderül, és a néni némileg sietve indul, hogy eltüntesse az erre utaló bizonyítékokat.

3.) Mio és Ritsu: Tökre lol, ahogy egymást szívatják, pontosabban inkább Ritsu szokta ijesztgeti Miót, aki amúgy még a törpeméretű rákoktól is parázik és éppen ezért gyakran fejbevágja poénkodós barátnőjét. Az a rész szintén tetszett, amiben Ritsu volt féltékeny amiért Mio folyton Nodoka-channal lógott. Hiába, a barátság már csak ilyen.

Természetesen több ezekhez hasonló vicces-komoly jelenetet is említhetnék, de akit érdekel, inkább nézze meg a sorozatot. Úgy mégiscsak más.

Összegzésképpen mondhatnám azt is, hogy az általam említett néhány kisebb hiba tulajdonképpen semmit sem von le az anime értékéből (na jó, talán egy egész kicsit), mert aki megnézi és vevő erre a stílusra, biztosan jól fog szórakozni.

Tudjátok mit? Mondom.

Kéjjon dájszkíííí!